Gyerekek digitális pórázon

Egy ideje vitáznak agyféltekéim, hogy vágjak bele a következő sorok megírásába.

Fontosnak tartom elmondani a legelején, hogy a következő gondolatok az én világomban a helyén vannak, ám ez nem egyenlő azzal, hogy mindenki azonosulni tud vele. Az elmúlt két évben, amit a közösségi média terében rejlő veszélyek megértésével töltöttem az egyik legmegosztóbb nekem szegezett kérdés az volt, hogy kövessük-e nyomon „digitális pórázzal” gyermekeinket, vagy sem?!

Kis kitérővel kezdeném a második bekezdést. Kisfiam 10 éves, hétvégén esett át az „egyedül megyek el a cukrászdába a haverokkal” tűzkeresztségen. Bár utólag tudtam meg, de derekasan bevallom, egészen biztos, hogy tövig rágtam volna le aggodalmamban az összes körmöm. Mégis, én azon emberek közé tartozom, akik azt mondják, hogy persze, hasznos opció gyermekünk megfigyelése, de csak akkor, ha ne adj Isten tényleg baj van.

És, hogy miért gondolom így?

Véleményem szerint vannak dolgok, amik az elmúlt évezredekben kódolva lettek a génjeinkbe, és bármennyire is harcolunk ellene:), zsigeri szinten hosszú ideig életünk része marad -remélhetőleg. A nők- anyák szeretetre, érzelmekre tanítanak minket, tőlük tanuljuk meg a tűzhely melege érzését, a férfiak- apák pedig a kevésbé szimpatikus szerepben harcolni, küzdeni tanítanak minket. Valahogy így áll össze egy egészséges felnőtt életről alkotott képe is. Hiszen nem lesz mindig nyitva a mama hotel, és a papa bank sem rendelkezik végtelenségig felhasználható összegekkel. Muszáj a nehézségekkel együtt felkészítenünk gyermekeinket az életre, akik a születésük pillanatától utánoznak minket. Jöhetne most a „bezzeg az én időmben”, de azt hiszem teljesen felesleg, hiszen mindkét kornak ugyanaz a tartalma: nevelni és tanítani kell gyermekeinket. A különbség csupán az, hogy míg a kilencvenes években szüleink dühöngve kerestek minket a lakótelepen, ha nem értünk haza időben, nekünk most külön eszközünk van gyermekeink gyors ellenőrzésére: hogy merre jár, de ha nyolcra haza kell érni, akkor nyolcra haza kell érni, függetlenül attól, hogy milyen évet írunk.

A másik hasonló „póráz”, mikor az okostelefonon időkorlátot állítunk be és ezzel egyfajta alibit gyártunk magunknak, hogy márpedig mi igenis figyelünk gyermekünk eszközhasználatára. Legyünk őszinték magunkhoz: annakidején mi is könnyedén kijátszottuk ezeket, az annak a kornak megfelelő „app-okat” („csakmégegyperc”, „mindjááárt”).

Magunkat is észrevétlenül manipuláló játszmák helyett lehet, hogy egyszerűbb megbeszélni előre, meddig nyomogathatja a kütyüt, amit Ő (is) figyel, majd a megbeszélt időben el is búcsúzik tőle.

Ez pedig már nem csak az óra figyelését, hanem tudatosságot és megannyi nevelési erényt is hordoz magában. Talán ez a legfontosabb, ami véleményem szerint soha nem maradhat el, bármilyen megoldást is választunk: beszéljünk mindarról, ami a világhálón történt velük, értelmezzük és realizáljuk, mindez milyen érzelmeket váltott ki belőlük; mert ez a valódi gyereknevelés.

#offoljeskapcsoljki