Kapcsolódva, de mégis egyedül

Kapcsolódva, de mégis egyedül.

Mai cikkünkben szeretnénk kitérni arra, hogy vajon mennyire vezet-vezethet társas magányhoz néhány évtized múlva a nomofóbia (mobiltelefon elvesztésétől való félelem). Manapság nem kell levelet írni, postán sorban állni ha tőlünk távol élő szerettünkkel kommunikálni szeretnénk. Ez egy csodálatos dolog, elegendő készülékünkön lenyomni a zöld gombot, bekapcsolni a kamerát és akár a világ másik felén élőkkel is azonnal kommunikálhatunk.

De vajon miért van az, hogy gyakorta szembesülünk azzal, párok étteremben egymáshoz közel ülnek, de telefonjukba merülve valóságosan nagyon távol vannak egymástól?! Miért jelent problémát a fiatalság számára a kapcsolatteremtés és a személyes kommunikáció?

Azt hiszem a válasz egyszerű. Egymással szemben ülve minden élesben megy, nem lehet delete gombot lenyomni, üzenetet később olvasni, másnak mutatni magunkat, gondosan újra és újraírni az üzeneteket egészen addig amíg a legjobb arcunkat nem mutatjuk. Életünk során ha megtanulunk másokkal kommunikálni, akkor magunkhoz is közelebb kerülünk, elsajátítjuk az emberi reakciókat, ezáltal mélyebb önismeretre tehetünk szert. Viszont ha kimarad életünkből, akkor az önreflexió lehetőségét elvesszük magunktól.

A fiatal felnőttkor egyik feladata kialakítani az intimitásra való képességet, ezalatt nem csak a testi, hanem a lelki közelség is értendő. Nem könnyű a legmélyebb valónkat mások előtt feltárni, sebezhetővé tesz minket, ami sokak számára félelmetesnek tűnhet, ezért gyakorta inkább elzárkózunk a fenyegető közelség elől, pótcselekvésekbe menekülve, napjaink csöndben telnek, de feltöltött képeken mindenki számára azt mutatjuk, hogy világunkban minden rendben van. Mi lehet a megoldás? Beszélgessünk, ne akarjuk másnak mutatni magunkat, mint valójában vagyunk. Félelmetes? Minden bizonnyal. De a megoldás kulcsát mindenki magában hordozza, és ezt a kulcsot idővel gyermekeinknek át kell adnunk.

„Akkor majd látni fogod, nem a kanál hajlik, hanem te magad.”